Még a legőszintébb és legmeggyőződöttebb hitű emberek is kerülnek néha hullámvölgyekbe, amikor kissé eltántorodnak, vagy bizonytalanná válnak azon hitükben amit eddig biztosnak véltek. Hogy mi az és igaz-e avagy nem, én most nem kívánom taglalni, csak arról az egy érzésről tennék említést, amit ilyenkor érzünk.
(...fontosnak tartom megjegyezni, hogy most nem az amolyan mondva-csinált bizonytalanságra gondolok, amit talán jobb is volna egyszerűen elmerengésnek nevezni - hanem a teljes és totális hitevesztettségre, amikor a szó szoros értelmében nihil uralkodik a testünkön és gondolatainkon, és valóban nem érezzük azt a bizonyos hitet... akhm... még mindig úgy gondolom, hogy mindenkinek jut belőle...)
Csak egy nagyon rövid történetemet - nem is történetet, csak két másik történet intermezzóját - mesélném el. Amikor ez játszódott, talán bennem is valami hasonló dolog zajlott-avagy-nemzajlott. Reggel volt és a szokásos ingajárattal közelítettem a "Nagy" "Város" felé. Éppen azt a hónapokkal vagy évekkel azelőtt lejegyzetelt gondolatomat próbáltam kibogozni és értelmezni miszerint:
"Ha lehetne egy kérdésem az Istenhez, megkérdezném: 'Van értelme az emberi létnek?'. Ha nincs, akkor ellenzek hinni az istenben."
... sikertelenül. Hogy a gondolat mire vitt vagy nem, azt magam sem tudom már, de arra mindenképpen alkalmas volt, hogy megnyisson bennem egy ajtót, amin besétálhat majd a következő telefonbeszélgetés. Egy barátom hívott:
- Tesóóó, én sok mindenre rájöttem. Például rájöttem, hogy a múltkor, az a dolog... na-igen-igen-az, na az nem volt jó húzás, deeeee rájöttem még valamire: Nem egy Isten van!
(Síri csend a vonal mindké...mindhárom oldalán - igen, ők mindig figyelnek)
- Öhm... ezt mégis hogy érted?
- Én olyan másnapos vagyok, hogy idepusztulok mindjárt... Egy Isten nem tud ennyi szenvedést kiszabni... Többen vannak!
Persze nevettem egy nagyot és a folytatásban, gyorsan leegyeztettünk egy kávézást, hogy beszámoljunk egymásnak a történésekről - de ez talán lényegtelen. Ebben a pillanatban az előzőleg bennem motoszkáló kérdésekre egy csapásra megkaptam a választ:
Hogy miről, mit hisz az ember, az változhat mint a szellő, sőt gyakran idomulhat a körülményekhez, de ha vannak akik mosolyt csalnak az arcodra, és végül segítenek elmélkedni a dolgaidon, nem vagy elveszve.
Hogy hiszel-e még bármiben is? - Döntsd el, de Ők hisznek benned!
Régi gondolatomat Újra cserélném:
Ideje megismerni azt a teremtőt, aki bennünket alkotott és elfelejteni azt az "alkotót", amelyet mi teremtettünk.
