Egy kürtőskalácsos bódéban dolgoztam. Vasárnap este egy reggel óta tartó váltás végén, már szedelőszködtünk lassan. Volt még fél óra zárásig. Pörögtünk egész nap, úgyhogy kellően fáradtak voltunk. Odajön egy csajszika a házikónkhoz. Kinyitom az ablakot:
- Jó estét / Bună seara!
- Ciao (ebből leesett, hogy román, ráadásul rendkívül irritáló vihogós hangú)
- Ce pot să vă servesc?
- Ce aveți din micuuuț? ( egyre irritálób...)
- Numai simplu.
- DaaaAaAa? (Mindjárt pattan el az agyam, ráadásul mérhetetlenül kell tűrtőztetnem magam, hogy ne válaszoljam azt, hogy "neeem csak viccelek bazdmeg")
- Da.
- Naaaa, biiiine atunci. Mulţuu... hIHiHi
...és elsétált.
Ez már parádésan nevetséges és tenyérbemászó vihogás volt de elment... huh... Hálistennek.
Mire a hátamnál csattan az ajtó, amin belépett a szivarszünetből visszaérkező kollégám... A Rettenthetetlen Ilonkanéni:
- nAbiNyeeÁtuncsö... mÚLcúú... NyáhNyáhNyáh...(kihajol az ablakon) AZ ANYÁD PICSÁJA!

Rend és fegyelem! A béke helyreállt...

Még a legőszintébb és legmeggyőződöttebb hitű emberek is kerülnek néha hullámvölgyekbe, amikor kissé eltántorodnak, vagy bizonytalanná válnak azon hitükben amit eddig biztosnak véltek. Hogy mi az és igaz-e avagy nem, én most nem kívánom taglalni, csak arról az egy érzésről tennék említést, amit ilyenkor érzünk.

Csak egy nagyon rövid történetemet - nem is történetet, csak két másik történet intermezzóját - mesélném el. Amikor ez játszódott, talán bennem is valami hasonló dolog zajlott-avagy-nemzajlott. Reggel volt és a szokásos ingajárattal közelítettem a "Nagy" "Város" felé. Éppen azt a hónapokkal vagy évekkel azelőtt lejegyzetelt gondolatomat próbáltam kibogozni és értelmezni miszerint:

"Ha lehetne egy kérdésem az Istenhez, megkérdezném: 'Van értelme az emberi létnek?'. Ha nincs, akkor ellenzek hinni az istenben."

... sikertelenül. Hogy a gondolat mire vitt vagy nem, azt magam sem tudom már, de arra mindenképpen alkalmas volt, hogy megnyisson bennem egy ajtót, amin besétálhat majd a következő telefonbeszélgetés. Egy barátom hívott:
- Tesóóó, én sok mindenre rájöttem. Például rájöttem, hogy a múltkor, az a dolog... na-igen-igen-az, na az nem volt jó húzás, deeeee rájöttem még valamire: Nem egy Isten van!
(Síri csend a vonal mindké...mindhárom oldalán - igen, ők mindig figyelnek)
- Öhm... ezt mégis hogy érted?
- Én olyan másnapos vagyok, hogy idepusztulok mindjárt... Egy Isten nem tud ennyi szenvedést kiszabni... Többen vannak!
Persze nevettem egy nagyot és a folytatásban, gyorsan leegyeztettünk egy kávézást, hogy beszámoljunk egymásnak a történésekről - de ez talán lényegtelen. Ebben a pillanatban az előzőleg bennem motoszkáló kérdésekre egy csapásra megkaptam a választ:

Hogy miről, mit hisz az ember, az változhat mint a szellő, sőt gyakran idomulhat a körülményekhez, de ha vannak akik mosolyt csalnak az arcodra, és végül segítenek elmélkedni a dolgaidon, nem vagy elveszve.
Hogy hiszel-e még bármiben is? - Döntsd el, de Ők hisznek benned!

Régi gondolatomat Újra cserélném:
Ideje megismerni azt a teremtőt, aki bennünket alkotott és elfelejteni azt az "alkotót", amelyet mi teremtettünk.

Eltelt egy hét,
Az első hetem nélküled.
Ezt nem azért írom, hogy változtassak, bármin vagy bárhogyan. Azért írom, hogy emlékezzek és széppé váljon az is, ami fájt. Arra gondoltam, hogy ezt csak kiírom és lesz ami lesz, de ha elküldeném neked, akkor az valamit biztosan jelölni hívatott, mert (már így az elején leszögezem) ez csakis arról szól, akik voltunk, vagyunk és lehettünk volna.

Szerettem Őt. Abban a pillanatban amikor, megláttam, valami mértékekkel le nem írható érzés született meg bennem. Furcsa volt. Soha nem hittem az első látásra szerelemben. Soha nem hittem a teljességgel vetekedő kapcsolódásban. Soha nem hittem volna, hogy képes leszek valakiért mindent megtenni vagy nem-megtenni... És ebből is az utóbbi a hihetetlenebb számomra.

Elkezdtünk kinyílni, mint a virágok. Mint egy tulipán és egy nárcisz. Virágba borultunk kisvártatva és jöttek a gondok. Tudod, sok volt baszki... És nem törtünk el. Padlót fogtunk sokszor - olykor felváltva, néha egyszerre, olykor egymás miatt, néha magunk miatt.
Nem mesélem el. Nem lehet elmesélni, mert ami történt, nem kevés, és szavakkal egyszerűen nem kifejezhető, mert nem szavakban történt. Mondatokban történt.
Kérdő mondatokkal kezdtünk. És válaszokat adtunk. Eltöröltünk olyan kérdőjeleket, amelyek réges régen ékelődtek belénk és megalkottunk olyanokat, amiket közösen kutathattunk. Aztán kijelentő, majd bejelentő mondatok jöttek. Egyesek kellemesek, mások fájdalmasabbak voltak. Aztán újabb kérdő mondatok jöttek... De nem ám olyanok mint azelőtt. Neeem... ezek szürkék voltak, szigorúak és tele voltak vérző gyanakvással.
Aztán eljött az első felkiáltó mondat...
Valami eltört. Sőt több dolog is. Kint egy ablak, de bent... (!?)

Csendes megértések jöttek. Meg "Rendben"-ek. De semmi sem volt rendben és semmit sem értettünk. Senki sem szólt, hogy... Várj!
De szóltak... viszont tudod mit? Nem volt igazuk. Soha sem volt igazuk.

Eljátszottuk a háborút. Sokszor. Háború és béke. Aztán újra háború és megint béke. Tudod hányszor szakítottunk egymással?
Nagyon sokszor... csak azt nem értem miért. Nem akartuk igazán soha. De mégis háborút kezdtünk újra, és újra, és újra, és újra, és újra...

De eljött az utolsó csata. Tudod ki győzött ?
Senki bazdmeg. Ez egy olyan csata volt, ahol két vesztes várt a békére... És jött a béke. Akárcsak a háborúban szokás, itt is fehér és téglalap alakú a vége. De amaz egy zászló, ez meg egy lap. Tiszta és fehér. Egy olyan lap amire nincsen ráírva az a sok mondat amiben éltünk. Semmi sincsen rajta. Egy borító amivel beborítjuk a történetünk regényét, és elfelejtjük végül hogy miről szólt.

Pedig szerettem a játékainkat. Amikor úgy fújta a füstöt rám. Amikor konkrét centikért hadakoztunk a takaróból, ami természetesen mindig össze volt gyűrve, mert tudta hogy nem szeretem. Szerettem, ahogy bosszant vele. Ahogyan dacoltunk mint két gyerek. Igen, ebben mindig is verhetetlen volt, pedig próbálkoztam én kibaszottul. De végül mindig meglágyult a lelkem egy mosolytól. Jó érzés volt, hogy Ő ennyire otthonosan berendezte a mellkasomat. Belül ünneplőbe, kívül ölelőbe. Sokszor egyszerre mondtunk ki mélyen szunnyadó gondolatokat.
És most eltelt egy hét.
Az első hetem nélküled.

Szóval pontot tettünk a sok sok vessző után.
Fáj. Minden pillanatban fáj. Mégis van valami beteges pátosz abban, hogy reménytelenné tett. Most jó lett minden.
Bármi van, az nekem jó. Mert bármi jobb annál, mint ha nincsen semmi. És nem akarom soha többé, hogy ne legyen semmi...

Mondtam már, hogy imádtam a reggeli borzos fejét? Mint egy francia művésznő, aki furcsa és érthetetlen de bájos és leesik az ember álla is tőle ha ránéz az ébredő arcára. Azt egyszerűen imádtam. De eltelt egy hét.
Az első hetem nélküled. És kopik a kép a retinámba. És hiába keresem, hiába kutatom, hogy látványát újra beégessem, nincsen sehol.

Ez a hét amúgy furcsa volt nagyon. Melóztam nagyon, hogy ne legyen időm érezni. Mert éreztem ahogyan megáll a szívem, amikor kimondta a boldogtalanító nem-et. Én azt nem akarom többé érezni, hogy nem érzek semmit. Nekem az a semmi, túl sok...

Gyönyörű volt, ahogyan kérdően nézett rám ha egy információban nem volt biztos... bevallom sokszor nem voltam biztos én sem, de előadtam úgy, hogy Ő az lehessen.
Érdekes, hogy utána néztem mindig ezeknek az infóknak... Soha nem voltak tévesek.
Véletlen lehet...
És eltelt egy hét. Az első hetem nélküled.

De beszélni, azért beszélt velem. Kedvesen méghozzá, mert szeretett őszintén. Csak lépni nem mert soha elég nagyot. Nem bánom én azt, hogy a keze nem, mert a szerelme mindig elért hozzám... És eltelt egy hét. Az első hetem nélküled.

És találkoznunk kellett, mert akartuk egymást (látni). És elmeséltem volna neki, hogy hogyan telt az első hetem nélküle. De nem tudtam mit mondani, hiszen itt volt velem végig. És akkor megértettem.

Eltelt egy hét.
Az első hetem nélküled.
Alig vártam, hogy elmondjam neked, hogy
Nem volt jó.

Eltelt egy hét.
Az első hetem nélküled. És most itt vagy (.../!/?/.)

Először is utálom a Szeptembert. Már nem nyár, de mégis még mindig az. Kiszámíthatatlan...

Aznap este megvizsgáltam a magányt.

Éppen egy összejövetelre igyekeztem, régen nem látott ismerősökkel. Megjegyzem az én ötletem volt - így utólag, hozzátenném, hogy talán nem a legjobb. Előre egyeztettünk, természetesen mindenkinek megfelelt. Éppen megérkeztem a városközpontba és leszálltam a jó öreg 25-ös buszról, de idő bővében voltam, így hát beugrottam még egy könyvesboltba - ahol most éppenséggel nem könyvet, hanem egy megfelelő vonalas spirálfüzetet kerestem, ami majd elbírja az elkövetkező egyetemi évem jegyzetekkel, idézetekkel és indokolatlan rajzokkal fenyegető irkászásait.

Alig múlt fél hét és Én már izgatottan vártam a helyen amelyet meglátogatni készültünk közösen. Egyszerű belvárosi kocsma. Álmatlan éjszakákra specializálódott kultúrhely, mely épp úgy befogad egyetemi tanárokat, lecsúszott művészeket, és hallgatókat mint amilyen én vagyok, aki fejben már mindegyiket kicsit magáénak véli.

Szóval vártam, egy asztalnál. Mintha csak egy másiknál ültek volna a meghívott barátok, akik most valami végtelenül érdekes időzítéssel, majdhogynem egyszerre tudatták, hogy nem jöhetnek. Sajnálatos. Az egyik nem indokolta hirtelen döntését, a másik éppen egy jó alkalmon kapott - melyet nem hagyhatott ki. Végülis senki sem jött el. Kértem egy sört, elővettem a szép új spirálos füzetet (amit kicsit drágáltam is, az az igazság, de most nézve olyan hű társnak tűnt, aki annál sokkal többet ér, mint amit érte kértek) és firkálgattam ezt-azt, többnyire elég értelmetlen dolgokat. Csak szürcsöltem a komlót, a zöld üvegből és gondolkodtam, hogyan menthetném az estét.

- Csak egyedül? - szólt egy hang a hátamnál.
- Ja. Mondanám, hogy ülj le, de mint láthatod már az összes többi széket elkérték innen az asztaltól, Én meg nem vártam senkit. Sorry bro.

Majd némi értelmetlen de sokkal inkább eredménytelen smalltalk után tovább állt. Nem igazán bántam - szégyen, nem szégyen. Körülnéztem, búgott a tömeg. Néhány távoli ismerős intett egy felet majd foglalkozott a saját társaságával.
- Hm. Egyedül vagyok.
Neeeeem. Nem az a baj, hogy egyedül voltam. Mielőtt félre értenél, elmondom, hogy ez nem baj. Csak éppenséggel 5 perc igazi beszélgetésre vágytam. Nem hiszem, hogy kell fokozni, biztosan érezted már ezt: amikor éget a vágy, hogy csak néhány szót mondjon valaki aki érdekes dolgokat mondd. Nem messze a lokáltól, ahol ültem volt egy étkezde.
- De hiszen, ott van! Éppen dolgozik. Vajon van egy cigiszünete? Hát nem is kell senki más ide! Persze, hogy erre hogy nem gondoltam? Hát tőle egy mondat is elég...

Elöntött a remény. Ő a legjobb. Tőle tanultam mindent. Gyorsan a telefonomért nyúltam és vadul pötyögni kezdtem: "Sokan vannak? Egy cigaretta pár perc múlva?"
Éreztem már, ahogy egyszerű szavakba bújtatott örök igazságokat énekel a lelkemre. El is indultam, hogy ha - neadj'isten - tényleg csak 5 perce van, akkor már ott is lehessek.
És most álljunk meg egy kicsit. Kaptam két mondatot. "Nem hinném, most itt van..."

Kértem még egy sört.
Elkezdett esni az eső.
Becsuktam a menő spirálos füzetet.
Bekötöttem a hajam.
Rágyújtottam egy Lucky Strike-ra.
Pöccintettem párat a telefonomon:

- Szevasz Tesó! Jöhetek?
- Persze, gyere bro!

De aznap este mégis egyedül voltam.

Egy ártatlan komment, egy humorosnak szánt Facebook poszt alatt és BUMM!!!

A kialakult párhuzam-szerkezet, ha úgy tetszik egy kevésbbé művészies allegória. És megkiséreltem ezzel a szimbólumrendszerrel föltenni egzisztenciális kérdéseket. Amire jutottam, pusztán néhány kérdés, esetleg néhány válasz. Arra kérném a mindenkori olvasót, hogy amennyiben ötletei születnek hasonló párhuzamos jelenségekre bátran csapkodja a billentyűzetbe azokat a hozzászólásokra alkalmas részlegen, kicsit lejjebb.

Tegyük fel, hogy életünk egy szimulált valóságban zajlik. Képtelenek vagyunk rá, vagy csak nagyon nehezen vagyunk rá képesek, hogy a különbséget felfedezzük a valódi és a szimulált léttér között, így - kis torzítással - mondhatjuk azt is, hogy a szimulációt magát tekintjük valóságnak.

Ha ezt az életet mint szimulációt tekintjük, mint például egy játékot, akkor

• Hány, alternatív befejezés van a játékos számára?
  
• Lehet állítani a játék sebességét vagy kénytelenek vagyunk alkalmazkodni?
  
• Vajon több játékos van ebben a világban vagy egyedül "Én" létezem benne és mindenki más a játék rész?
  
• Vajon egy előre elkészített pályán vagyunk-e avagy bármerre járunk, éppen akkor generálja magát a tér elénk, és amerre nem nézünk, ott valójában nincsen semmi?
  
• Mi volna, ha azt mondanám, hogy a Mátrix című kultikus filmtrilógiából széles körben ismertté vált Szimuláció-elmélet nevű - mondjuk úgy - "conteo" éppen erre hívja fel a figyelmünket?
  • Könnyed gondolat, azt elképzelni hogy életünk egy játék, egy szimuláció, főleg számunkra XXI. századi élők számára, hiszen körül vesz minket az AI, AR, VR és a valóságunk határai még csak most halványodnak, de vajon mi lesz akkor, amikor az első játékos álomnak hiszi majd a realitást és alig várja, hogy visszatérjen a szimulációba.
  • Valósággá válhat az, ami nem az? És mi teszi azzá azt, ami az?
  • Talán lelkünk a játékos a szimulátor előtt és testünk csupán az irányított karakter, de ha így is lenne ebből a VR-ból nincs kiszállás, amíg véget nem ér a történet. Amint véget ért, mi várhat? 
    
    • Talán kezdhetünk egy újabb kört egy más karakterrel hiszen, milliónyi, sőt milliárdnyi karakter áll rendelkezésre...
    • Esetleg ha kiszállunk a gépezetből, az lesz maga a menny számunkra, hogy felkerültünk a legjobb játékosok toplistájára, HumanLife DLC-ben amire már 4 éve várunk a God Creations Studio jóvoltából...
      
  • Vajon, amikor lepereg az életünk, akkor az a rövid összefoglaló lesz a stáblista előtt? 
    
    
  • Vajon a Sex Action zenekarnak van igaza, amikor azt énekli, hogy Az élet csak játék...
    vagy Kalapács Józsinak, amikor azt, hogy Az élet nem színjáték?

„The safest general characterization of the European philosophical tradition is that it consists of a series of footnotes to Plato.” (Whitehead, 1979, old.: 39)

„Az Európai filozófiai tradíciót a legbiztonságosabban úgy írhatnánk le általánosan, hogy az egy sor Platónhoz fűzött lábjegyzetből áll össze.”

A fennebb olvasható idézet, volt az ötletadó, esszém témájához, így Alfred North Whitehead vádolható, ha megközelítésem mégsem éri el a kívánt célt

A Platón gondolkodása szorosan összefűződik Szókratészével, lévén ő volt Szókratész dialógusainak megörökítője, de az mindenéppen elmondható, hogy munkásságát alapvetően három, egymástól nem jól elválasztható, hanem inkább finom átmenetet képző részre tagolhatjuk. (Boros & Lendvai, 2006)

1. Szókratikus korszak: Hiteles beszámolók szókratész beszélgetéseiről, mint például a Szókratész védőbeszéde, Prótagorasz vagy a Gorgiasz.
2. Középső korszak: Ezekben a dialógusokban jelenik meg Platón ideatana. Ide olyan művek sorolhatóak mint például: Phaidón, Phaidrosz, Állam, Lakoma (Szümpozion)
3. Harmadik (késői) korszak: Ezekben a dialógusokban eltűnik Platón tanításából a visszaemlékezésés a részesülés gondolata. Az ideák, közelebbről meg nem határozott módon, benne vannak magukban a dolgokban. Jellemző művek: Parmenidész, Szofista, Timaiosz.

A valódi platóni gondolkodás, tehát csak a második, illetve harmadik korszakának írásaiban mutatkozik meg igazán, tehát a későbbiekben inkább erre fektetem majd a hangsúlyt, méghozzá oly módon, hogy három kulcsfogalom mentén közelítünk az emberi lét kérdéséhez. Ezek a kulcsfogalmak az alcímben megmutatkozó „lélek”, „idea”, „megismerés”, ugyanis ezen fogalomkörök mentén haladva könnyed betekintést kaphatunk arra a módozatra is ahogyan ezek a fogalmak egymással kapcsolatba lépnek és rendszert alkotnak.

Platón a lélekről

Sok írása közül, mely valaha elhagyta Platón tollát, az egyik legirodalmiasabb alkotás a Phaidrosz. A mű alapvetően olyan kérdéseket feszeget, mint: „Milyen a jó szónok?”, „Hol az ember határa?”, „Mi a barátság?”; ám a számunkra igazán releváns mondandó – a szövegben elhangzó három szónoklat közül – a harmadik szónoklatban hangzik Szókratész által. Platón itt, ugyanis leírja az emberi lélekről alkotott elképzelését mi szerint az, hármas tagoltságú (Burkard, Kunzmann, & Wiedm, 2007) :

„…a mi vezetőnk kettős fogatot hajt, és lovai közül az egyik szép és derék, és ilyen fajtából való; a másik éppen ellenkező fajtából és ellenkező jellemű: nehéz hát és bajos itt nálunk a gyeplő kezelése.” (Platón, Platón Összes Művei - Második kötet, 1984, old.: 308)

A derék ló, nem más, mint a tettrekészség (tetterő) megtestesítője, az önfejű ló a vágyakozás, míg a kocsis az értelem képviselője. Mindhárom a természetének megfelelően egy-egy erénnyel rendelkezik: a tetterő feladata az észnek engedelmeskedni: erénye a bátorság; a vágyakozás erénye a mértékletesség. A lélek három részének megfelelő erényei fölé Platón egy negyediket - az igazságosságot - rendelt. Ez utóbbi akkor uralkodik, ha mindhárom lélekrész kellő mértékben teljesíti az őt megillető feladatot.

A lélek kezdetben a csillagok között szárnyal ezen a kettes fogaton. Ez a csillagok közötti tér nem más, mint az ideák világa, mely fontos alapköve lesz aztán a lélek magával hozott tudása kapcsán. Ahogy azonban a kocsis uralmát veszítí fogata fölött, egyre, mint zuhanni kezd és szárnyának tollai kihullanak, így ereszkedve aztán egészen a Földig, ahol a Lélek, hogy pusztulását elkerülje, az első útjába kerülő testbe beköltözik és életre kelti azt. Itt magyarázatot kaphatunk a lélekvándorlás gondolatára is, ugyanis platón úgy képzelte el a dolgot, hogy ha a test meghal, a lélek átköltözik egy másik testbe, és aszerint, hogy az egyik vagy a másik ló kerekedik felül, száll lejjebb vagy emelkedik magasabbra az életek rangsorában. Az embereket végül ezen a rangsoron kilenc felé osztja:

1. a bölcsesség és a szépség szerelmese
2. a törvénytisztelő király
3. államférfi, üzleti és pénzügyi szakember
4. atléta vagy orvos
5. jós
6. költő vagy művész
7. munkás vagy paraszt
8. szofista vagy demagóg
9. zsarnok

Platón és az ideák

A földi lét mivoltát az egyik legismertebb Platóni hasonlat írja le, ez nem más, mint a nevezetes Barlang-hasonlat, melyet a következő szavakkal kezd:

„Képzeld el, hogy az emberek egy barlangszerű föld alatti lakóhelyen – melynek a világosság felé nyíló s a barlang egész szélességében elhúzódó bejárata: van – gyermekkoruktól fogva lábukon és nyakukon meg vannak kötözve, úgyhogy egy helyben kell maradniuk, s csak előrenézhetnek, fejüket a kötelékek miatt nem forgathatják; hátuk mögött felülről és messziről egy tűz fénye világít, a tűz és a lekötözött emberek között pedig fent egy út húzódik, melynek mentén alacsony fal van építve, mint ahogy a bábjátékosok előtt a közönség felé emelvény szokott állni, amely fölött a bábjaikat mutogatják.” (Platón, Platón Összes Művei - Második kötet, 1984, old.: 191)

Az ilyen módon barlangban megbékjózott emberek, csak az előttük, a falra vetülő árnyakat látják majd, és egész életükben azt hiszik majd, hogy az a valóság. Ellenben, ha valaki közülük kiszabadulna és elhagyná a barlangot, akkor tapasztalva az igazi világ képét, rájönne, hogy eddigi életében csak vélte látni a valóságot. Ha azonban visszatérne, hogy tudassa a többiekkel új tapasztalatait, amazok megvetnék, kinevetnék és talán meg is ölnék őt.

A hasonlatban a barlang a jelen világunkat szimbolizálja, melyről csak úgy véljük, hogy a valóság, a kiszabadulást követően a kinti világ dolgai és a fény maga az ideák világát jelöli, melyben az ember lassan felismeri a teljes valót.

A szép ideája melyel például a Nagyobbik Hippiász című műben foglalkozik még az író magyarázható úgy, hogy egy szép nő, egy szép szék vagy egy szép fa – bár bennük szinte semmilyen közös nem található, mindannyian részesültek a szép ideájából így az, ami külön-külön széppé teszi őket az „maga a szép”, melyet teljességgel most még ugy-e nem értünk. Az ideák közös vonása, a valódi létezés és a tökéletesség mely tulajdonságoka egy legfelsőbb idából nyernek és ez nem más, mint a „JÓ” ideája. (Platón, Platón Összes Művei - Első kötet, 1984)

Az az ember, aki szellemével vágyakozik rá, hogy felemelkedhessen az ideák világába és azokat megismerje – kiváltképpen a jó ideáját - az ú.n. Plátói szerelem hajtja és ők azok, akik vegül „kijuthatnak a barlangból”

A megismerés Platóni formája

Na, de hogyan is működik ez a megismerés?

Platón három dialógusában (Menón, Phaidón és Phaidrosz) találkozhatunk azzal a gondolattal, hogy azt, amit mi tanulásnak hívunk, voltaképp csak annak a tudásnak a felelevenítése, amellyel már egyszer a születésünk előtt rendelkeztünk. Mikor az ember megszületik, minden korábbi tudását elfelejti, azonban megmarad az a képessége, hogy ezt a tudást a későbbiekben felidézze, emlékezzen rá. (Wikipédia, 2019)

Ezt a folyamatot úgy nevezi meg Platón, hogy „Anamnézis”

Az emberi megismerés négy fokozatát Platón az úgynevezett „vonalhasonlaton” keresztül mutatta be. A legalacsonyabb fokú ismeret a találgatás, sejtés (eikeszia). Ennek tárgyai a képek vagy szubjektív vélemények (például, ha valaki egy igazságtalan tettet igazságosnak tart). Ennél egy fokkal magasabb fokú ismeret a hiedelem (pisztisz), ennek tárgyai az érzéki valóságok (például, ha valaki hiszi, hogy az athéni alkotmány tökéletesen megtestesíti az igazságot). Még magasabb fokú ismeret az értelmi ismeret vagy következtető gondolkodás (dianoia), ennek tárgyai a matematikai tárgyak. A legmagasabb fokon a szellemi megismerés (noézis) áll, mely a megismerésének tárgyai az ideák. E felosztásban az első két fokozat a vélekedés (doxa) világába tartozik, a másik két fokozat pedig a tudományos megismerés (episztemé) kategóriájába.

A noézis és a dianoia mint valóságos megismerés független az empíriától. Platón felfogásában a megismerés legmagasabb formája nincs levezetve. Az emberi lélek az ideákat nem az életében ismeri meg, hanem még születése előtti szemléli őket az ideák világában.

Tehát az ideákat nem kifejlesztik, hanem szemlélik az emberek – újra emlékeznek rájuk (anamnézisz), mivel ezeket elfelejtik, mikor belépnek az emberi testbe. (Platón, Platón Összes Művei - Első kötet, 1984, old.: 210)

Végezetül elmondhatjuk, hogy ezen gondolatok hallatán, még a mai ember is elmereng azok tartalmán, így joggal mondhatjuk: Platón nem csak korának kiváló filozófusa, de egyben napjaink egyik legmeghatározóbb alakja is volt.

Irodalomjegyzék

• Boros, J., & Lendvai, L. F. (2006). Szabadbölcsészet. Forrás: Az athéni klasszikus filozófia: http://mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/mmi.elte.hu/szabadbolcseszet/indexa7d6.html?option=com_tanelem&id_tanelem=259&tip=0
• Burkard, F. P., Kunzmann, P., & Wiedm, F. (2007). Atlasz 1. - Filozófia. Budapest: Athenaeum Kiadó.
• Platón. (1984). Platón Összes Művei - Első kötet. Budapest: Európa Könyvkiadó.
• Platón. (1984). Platón Összes Művei - Második kötet. Budapest: Európa Könyvkiadó.
• Whitehead, A. N. (1979). Process and Reality. In A. N. Whitehead, Process and Reality: An Essay in Cosmology (old.: 39). London: Free Press.
• Wikipédia. (2019. február 7). Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Platón

Az emberi lét egyik legmeghatározóbb mértékegysége, a dolgok "mekkora"-sága.

  Az ember gyakran tekint fel a csillagos égre, gondolva "milyen végtelen lehet az univerzum" - ilyenkor a végtelenséget egy kifelé megállás nélkül egyre nagyobbnak mutatkozó jellemzőnek tekintjük. És a szó mellyel illetjük ugyancsak erre utal, hiszen azt mondjuk, lehet, hogy van egy méretbeli kezdete de vége nincs. De miért is gondoljuk, hogy ami kicsi, az alább való? Miért nem gondoljuk, hogy a végtelen éppen úgy lehet egy befelé megállás nélkül egyre kisebbnek mutatkozó jellemző is? ... hiszen akár az égboltra tekintünk éjszaka, akár mikroszkóp lencséire, egyaránt értetlenül állunk, mert mi emberek nagyon szeretjük antropomorfizálni a megfigyelt jelenségeket de bizonyos nagyítás mellett ez már lehetetlen... Van egy pont - egyaránt a nagy és a kicsi felé haladva is - amitől kezdve már nem elég emberi a lépték, melyet használunk és itt a teljességgel való felfogás és megértés valójában eltűnik. Persze megmérhetjük, hogy mondjuk a Föld Naptól mért távolsága 149 600 000 km. De mit tudunk kezdeni ezzel az értékkel? Alkalmas számítások elvégzésére és hozhat hasznot az életünkbe, ez igaz, de képtelenek vagyunk felfogni, hogy mit jelent ez a tapasztalat.

Hogyan is mérünk?

A mérés során, a mérőeszköznek lehet hibája, a leolvasásnál is véthetünk apró hibákat, illetve ha még számolni is kell az értékekkel, a számítás is hozhat hibákat... A műszerek, eszközök helyes használata (esetleg működésük) külső körülményektől is függnek, ezek a körülmények akaratunktól függetlenek, hatásukat nem sikerül mindig elhárítani. A jó mérés sok előkészületet, előtanulmányt, megfontolást igényel és mégis végül arra jutunk, hogy amit teszünk nem igazán alkalmas arra, hogy meg is értsük a méret fogalmát...

Végső soron mondhatjuk-e azt, hogy a dolgok mérése, kizárólag az univerzumban betöltött saját helyünk megértését hivatott megcélozni, mely univerzum határait semmilyen irányban nem ismerjük, így szélmalomharcot vívunk a saját magunk önnön-meg-nem-értettsége miatt?
Mondhatjuk.
Akkor csak a praktikus használat lehetősége marad...