Először is utálom a Szeptembert. Már nem nyár, de mégis még mindig az. Kiszámíthatatlan...

Aznap este megvizsgáltam a magányt.

Éppen egy összejövetelre igyekeztem, régen nem látott ismerősökkel. Megjegyzem az én ötletem volt - így utólag, hozzátenném, hogy talán nem a legjobb. Előre egyeztettünk, természetesen mindenkinek megfelelt. Éppen megérkeztem a városközpontba és leszálltam a jó öreg 25-ös buszról, de idő bővében voltam, így hát beugrottam még egy könyvesboltba - ahol most éppenséggel nem könyvet, hanem egy megfelelő vonalas spirálfüzetet kerestem, ami majd elbírja az elkövetkező egyetemi évem jegyzetekkel, idézetekkel és indokolatlan rajzokkal fenyegető irkászásait.

Alig múlt fél hét és Én már izgatottan vártam a helyen amelyet meglátogatni készültünk közösen. Egyszerű belvárosi kocsma. Álmatlan éjszakákra specializálódott kultúrhely, mely épp úgy befogad egyetemi tanárokat, lecsúszott művészeket, és hallgatókat mint amilyen én vagyok, aki fejben már mindegyiket kicsit magáénak véli.

Szóval vártam, egy asztalnál. Mintha csak egy másiknál ültek volna a meghívott barátok, akik most valami végtelenül érdekes időzítéssel, majdhogynem egyszerre tudatták, hogy nem jöhetnek. Sajnálatos. Az egyik nem indokolta hirtelen döntését, a másik éppen egy jó alkalmon kapott - melyet nem hagyhatott ki. Végülis senki sem jött el. Kértem egy sört, elővettem a szép új spirálos füzetet (amit kicsit drágáltam is, az az igazság, de most nézve olyan hű társnak tűnt, aki annál sokkal többet ér, mint amit érte kértek) és firkálgattam ezt-azt, többnyire elég értelmetlen dolgokat. Csak szürcsöltem a komlót, a zöld üvegből és gondolkodtam, hogyan menthetném az estét.

- Csak egyedül? - szólt egy hang a hátamnál.
- Ja. Mondanám, hogy ülj le, de mint láthatod már az összes többi széket elkérték innen az asztaltól, Én meg nem vártam senkit. Sorry bro.

Majd némi értelmetlen de sokkal inkább eredménytelen smalltalk után tovább állt. Nem igazán bántam - szégyen, nem szégyen. Körülnéztem, búgott a tömeg. Néhány távoli ismerős intett egy felet majd foglalkozott a saját társaságával.
- Hm. Egyedül vagyok.
Neeeeem. Nem az a baj, hogy egyedül voltam. Mielőtt félre értenél, elmondom, hogy ez nem baj. Csak éppenséggel 5 perc igazi beszélgetésre vágytam. Nem hiszem, hogy kell fokozni, biztosan érezted már ezt: amikor éget a vágy, hogy csak néhány szót mondjon valaki aki érdekes dolgokat mondd. Nem messze a lokáltól, ahol ültem volt egy étkezde.
- De hiszen, ott van! Éppen dolgozik. Vajon van egy cigiszünete? Hát nem is kell senki más ide! Persze, hogy erre hogy nem gondoltam? Hát tőle egy mondat is elég...

Elöntött a remény. Ő a legjobb. Tőle tanultam mindent. Gyorsan a telefonomért nyúltam és vadul pötyögni kezdtem: "Sokan vannak? Egy cigaretta pár perc múlva?"
Éreztem már, ahogy egyszerű szavakba bújtatott örök igazságokat énekel a lelkemre. El is indultam, hogy ha - neadj'isten - tényleg csak 5 perce van, akkor már ott is lehessek.
És most álljunk meg egy kicsit. Kaptam két mondatot. "Nem hinném, most itt van..."

Kértem még egy sört.
Elkezdett esni az eső.
Becsuktam a menő spirálos füzetet.
Bekötöttem a hajam.
Rágyújtottam egy Lucky Strike-ra.
Pöccintettem párat a telefonomon:

- Szevasz Tesó! Jöhetek?
- Persze, gyere bro!

De aznap este mégis egyedül voltam.