Eltelt egy hét,
Az első hetem nélküled.
Ezt nem azért írom, hogy változtassak, bármin vagy bárhogyan. Azért írom, hogy emlékezzek és széppé váljon az is, ami fájt. Arra gondoltam, hogy ezt csak kiírom és lesz ami lesz, de ha elküldeném neked, akkor az valamit biztosan jelölni hívatott, mert (már így az elején leszögezem) ez csakis arról szól, akik voltunk, vagyunk és lehettünk volna.

Szerettem Őt. Abban a pillanatban amikor, megláttam, valami mértékekkel le nem írható érzés született meg bennem. Furcsa volt. Soha nem hittem az első látásra szerelemben. Soha nem hittem a teljességgel vetekedő kapcsolódásban. Soha nem hittem volna, hogy képes leszek valakiért mindent megtenni vagy nem-megtenni... És ebből is az utóbbi a hihetetlenebb számomra.

Elkezdtünk kinyílni, mint a virágok. Mint egy tulipán és egy nárcisz. Virágba borultunk kisvártatva és jöttek a gondok. Tudod, sok volt baszki... És nem törtünk el. Padlót fogtunk sokszor - olykor felváltva, néha egyszerre, olykor egymás miatt, néha magunk miatt.
Nem mesélem el. Nem lehet elmesélni, mert ami történt, nem kevés, és szavakkal egyszerűen nem kifejezhető, mert nem szavakban történt. Mondatokban történt.
Kérdő mondatokkal kezdtünk. És válaszokat adtunk. Eltöröltünk olyan kérdőjeleket, amelyek réges régen ékelődtek belénk és megalkottunk olyanokat, amiket közösen kutathattunk. Aztán kijelentő, majd bejelentő mondatok jöttek. Egyesek kellemesek, mások fájdalmasabbak voltak. Aztán újabb kérdő mondatok jöttek... De nem ám olyanok mint azelőtt. Neeem... ezek szürkék voltak, szigorúak és tele voltak vérző gyanakvással.
Aztán eljött az első felkiáltó mondat...
Valami eltört. Sőt több dolog is. Kint egy ablak, de bent... (!?)

Csendes megértések jöttek. Meg "Rendben"-ek. De semmi sem volt rendben és semmit sem értettünk. Senki sem szólt, hogy... Várj!
De szóltak... viszont tudod mit? Nem volt igazuk. Soha sem volt igazuk.

Eljátszottuk a háborút. Sokszor. Háború és béke. Aztán újra háború és megint béke. Tudod hányszor szakítottunk egymással?
Nagyon sokszor... csak azt nem értem miért. Nem akartuk igazán soha. De mégis háborút kezdtünk újra, és újra, és újra, és újra, és újra...

De eljött az utolsó csata. Tudod ki győzött ?
Senki bazdmeg. Ez egy olyan csata volt, ahol két vesztes várt a békére... És jött a béke. Akárcsak a háborúban szokás, itt is fehér és téglalap alakú a vége. De amaz egy zászló, ez meg egy lap. Tiszta és fehér. Egy olyan lap amire nincsen ráírva az a sok mondat amiben éltünk. Semmi sincsen rajta. Egy borító amivel beborítjuk a történetünk regényét, és elfelejtjük végül hogy miről szólt.

Pedig szerettem a játékainkat. Amikor úgy fújta a füstöt rám. Amikor konkrét centikért hadakoztunk a takaróból, ami természetesen mindig össze volt gyűrve, mert tudta hogy nem szeretem. Szerettem, ahogy bosszant vele. Ahogyan dacoltunk mint két gyerek. Igen, ebben mindig is verhetetlen volt, pedig próbálkoztam én kibaszottul. De végül mindig meglágyult a lelkem egy mosolytól. Jó érzés volt, hogy Ő ennyire otthonosan berendezte a mellkasomat. Belül ünneplőbe, kívül ölelőbe. Sokszor egyszerre mondtunk ki mélyen szunnyadó gondolatokat.
És most eltelt egy hét.
Az első hetem nélküled.

Szóval pontot tettünk a sok sok vessző után.
Fáj. Minden pillanatban fáj. Mégis van valami beteges pátosz abban, hogy reménytelenné tett. Most jó lett minden.
Bármi van, az nekem jó. Mert bármi jobb annál, mint ha nincsen semmi. És nem akarom soha többé, hogy ne legyen semmi...

Mondtam már, hogy imádtam a reggeli borzos fejét? Mint egy francia művésznő, aki furcsa és érthetetlen de bájos és leesik az ember álla is tőle ha ránéz az ébredő arcára. Azt egyszerűen imádtam. De eltelt egy hét.
Az első hetem nélküled. És kopik a kép a retinámba. És hiába keresem, hiába kutatom, hogy látványát újra beégessem, nincsen sehol.

Ez a hét amúgy furcsa volt nagyon. Melóztam nagyon, hogy ne legyen időm érezni. Mert éreztem ahogyan megáll a szívem, amikor kimondta a boldogtalanító nem-et. Én azt nem akarom többé érezni, hogy nem érzek semmit. Nekem az a semmi, túl sok...

Gyönyörű volt, ahogyan kérdően nézett rám ha egy információban nem volt biztos... bevallom sokszor nem voltam biztos én sem, de előadtam úgy, hogy Ő az lehessen.
Érdekes, hogy utána néztem mindig ezeknek az infóknak... Soha nem voltak tévesek.
Véletlen lehet...
És eltelt egy hét. Az első hetem nélküled.

De beszélni, azért beszélt velem. Kedvesen méghozzá, mert szeretett őszintén. Csak lépni nem mert soha elég nagyot. Nem bánom én azt, hogy a keze nem, mert a szerelme mindig elért hozzám... És eltelt egy hét. Az első hetem nélküled.

És találkoznunk kellett, mert akartuk egymást (látni). És elmeséltem volna neki, hogy hogyan telt az első hetem nélküle. De nem tudtam mit mondani, hiszen itt volt velem végig. És akkor megértettem.

Eltelt egy hét.
Az első hetem nélküled.
Alig vártam, hogy elmondjam neked, hogy
Nem volt jó.

Eltelt egy hét.
Az első hetem nélküled. És most itt vagy (.../!/?/.)